David Frawley írásának fordítását majdnem három éve készítettem el. Fontos gondolatokat fogalmaz meg, így kiengedtem a fiókból.
„A Jóga különböző útjai, gyakorlatai és alapelvei örök, azaz isteni természetünk, a minden kettősséget és vágyat meghaladó tiszta tudat felismerését szolgálják. Ez az emberi létezés végső célja, melyhez minden egyéb fáradozás pusztán előkészítő jelleggel bír. Az emberi létezés kezdetétől fogva mégis mindig az Istenhez vezető gyors és könnyű spirituális utat kerestük. A könnyek és szenvedés nélküli, kátyúktól mentes utat, amely végéhez egyszerűen, nagyobb erőbefektetés és áldozatok nélkül juthatunk el.
A Jóga különböző útjai, gyakorlatai és alapelvei örök, azaz isteni természetünk felismerését szolgálják.
Ma a sebesség, az anyagi jólét korában, amikor mindenfajta tudáshoz azonnal hozzáférünk, még inkább felerősödött a megvilágosodáshoz vezető legrövidebb út megtalálására való törekvés, és természetesen vannak olyanok, akik ezt meg is ígérik. Az információs forradalomnak köszönhetően mindenféle tanítás elérhetővé vált, és gyorsan át is válthatunk egyikről a másikra. Az egyik héten Zen meditációt végezhetünk, a másikon védikus himnuszokat énekelhetünk, a következőn pedig akár a Kabbalát is tanulmányozhatjuk. Megpróbálhatunk az ufókkal kapcsolatba lépni, elsajátíthatjuk az amerikai bennszülöttek módszereit, és így tovább. Soha nem érünk az új, stimuláló „spirituális” gyakorlatok végére. A New Age korában a hangsúly az új élmények megélésén van – a külső ingerekből származóktól az azonnali megvilágosodásig, – s ezt gyorsan és könnyen szeretnénk megélni (, mintha ez lehetséges lenne). A spirituális élmények kereséséhez kapcsolódó dráma és izgatottság annyira eltereli figyelmünket, hogy nem vizsgáljuk meg magunkat valósághűen, s ezután úgy ítéljük meg, hogy képesek vagyunk bármely úton sikert elérni, és kerüljük a fensőbb erő befogadására történő felkészülést.
Az igazi felébredés azonban nem lehetséges felkészülés nélkül. A Védákban találunk egy ide vágó tanító hasonlatot: Mielőtt képesek leszünk az isteni szomát (a halhatatlanság nektárja) elfogyasztani, egy megfelelően előkészített edényre van szükségünk, olyanra, ami anélkül tartja meg a forró és átható nektárt, hogy eltörne. Ha a nektárt egy nyers edénybe öntjük, széttörik és a szoma kárba vész. Az edény mi vagyunk, és a jóga az a módszer, ami az edényt előkészíti az isteni szoma, a mélyebb üdv befogadására. Akkor készültünk fel megfelelően, amikor bizonyos fokú tisztaságra, érettségre, testi, szellemi és szívben rejlő erőre tettünk szert. Felkészülés nélkül olyanok vagyunk, mint a nyers szomaedény, ami nem képes a nektárt megtartani. Anélkül keressük a spirituális nektárt, hogy elgondolkodnánk arról, képesek vagyunk-e bánni vele.
A klasszikus jóga a figyelmet először a tanítvány kompetenciájának kérdésére irányítja. A központi kérdés nem a szomamegtalálása, hanem sajátmagunk előkészítése a befogadására. A kompetenciára az adhikára szanszkrit kifejezést (képesség vagy felhatalmazás) használjuk. Tudatunk radikális megváltoztatása, ahogy azt a jóga megkívánja, annak megváltoztatásán alapszik, ahogyan nap mint nap, pillanatról pillanatra élünk, cselekszünk az isteni tudatosság megteremtésével megszabadulva az ego-tudatosság szennyétől.
A jógikus útnak két alapvető szakasza van. Az első a test és az elme megtisztítása, ez hozza létre az adhikárát. A második fokozat a haladó meditáció, amely az adhikárától függ. A gond ott van, hogy manapság nem szívesen halljuk a „tisztítás” szót. Inkább „természetesek” szeretnénk lenni, ami gyakran azt jelenti, hogy nem igyekszünk kondicionáltságunkon dolgozni, hanem a régi, fejletlen önmagunk maradunk. Olyanok, mint a nyers szomaedény. A tisztítás az a tűz, amiben az edény kisül.
A jógikus útnak két alapvető szakasza van.
A jóga a megszabadulás egyik módja, s így mélyebb értelemben nem azoknak szól, akik a világ élvezeteit keresik. A jóga egy olyan különleges eljárás, ami az elkötelezett keveseknek szól. Természetesen léteznek olyan jógikus gyakorlatok, mint az egyszerű ászanák, amelyek mindenkinek hasznosak, ám ezeknek nagyon kevés, vagy inkább semmi közük sincs a jóga spirituális dimenzióihoz.
A meditációnak vannak egyszerű formái is. A csendben való üldögélést például mindenki megpróbálhatja. A magasabb szintű meditációs technikáknak azonban előfeltételeik vannak. Ezek nem olyan módszerek, amiket bárki bármikor képes alkalmazni. Még a meditáció egyszerűbb formáinak is vannak veszélyei. Ha úgy próbálunk meg meditálni, hogy életünket nem tettük rendbe, vagy nem vagyunk képesek figyelmünket irányítani, a tudatalatti elménk megbomolhat, s még zavarodottabbá válhatunk.
ONNAN INDULJUNK, AHOL VAGYUNK!
Ezért mindenkinek, aki spirituális úton szeretne elindulni, először önmagától kellene megkérdeznie: „Milyen a jelenlegi képességem, amivel a spirituális gyakorlásba belekezdek? Mi az, amit reálisan megkísérelhetek?” Az alkalmasság kérdése mégis ritkán merül fel. Talán azért, mert már magában a kérdésben is rejlik valami, aminek legtöbbünk ellenáll. Nem kellene minden jógatanításnak mindenki számára hozzáférhetőnek lennie, mint ahogy a napsütés vagy az eső? Miért kellene korlátozni azt, hogy bárki bármilyen spirituális gyakorlatot kipróbálhasson, amit hasznosnak ítél meg? Nem mondunk ellent a jóga azon kinyilatkoztatásának, mely szerint Isten mindenkiben jelen van, ha azt mondjuk, hogy néhány ember nem fejlesztette ki a képességet, hogy bizonyos gyakorlatokat elvégezzen?
Még a legfelületesebb vizsgálódás is rávilágít az e fajta gondolkodás hiányosságaira. Emberi próbálkozásaink összes területén az üzlettől a sporton keresztül a tudományig jelen vannak a kompetencia különböző szintjei, hiszen az egyéni képességek különbözőek. Kijelenthetjük-e, hogy bárki alkalmas a fejenállásra? Ha mindenki az ászanagyakorlás kezdetekor ugrana bele egy fejenállásba, vajon hányan sérülnének meg? A pránajámagyakorlatok szintén veszélyesek lehetnek, ha megfelelő előkészítés nélkül kezdünk nekik. Az erőteljes légzőgyakorlatok például megzavarhatják az idegrendszert. Ha a meditációt nem végezzük megfelelően, érzelmileg összezavarhat bennünket.
A probléma abból ered, hogy azt a tényt, hogy egy bizonyos dolog rendelkezésünkre áll, összetévesztjük saját képességünkkel, ami az ezzel a bizonyos dologgal való megbirkózásra irányul. Vajon minden egyes ember ugyanannyira alkalmas a Mount Everest megmászására? Túl elitistán hangzik, ha azt mondjuk, hogy megfelelően fel kell készülnünk, mielőtt egy ilyen útra vállalkozunk? Bármilyen tetszőleges útvonalon és módszerrel elérhetjük a csúcsot? Azok, akik fizikailag felkészületlenek, akik nem jártasak a mászásban, akik nem ismerik a helyes ösvényt, nem járhatnak sikerrel. Ugyanez igaz a jógára vagy bármely hiteles spirituális útra.
Mivel az emberek nem hajlandók felismerni az alkalmasság és a felkészültség fontosságát, ma anélkül próbálkoznak jógagyakorlatokkal, hogy lefektették volna azt az alapot, amely lehetővé tenné, hogy számukra hasznosak legyenek ezek a gyakorlatok. A vágyakozás olyan erős, és az önmaguk tisztánlátásának képessége gyakran annyira gyenge, hogy a keresők általában azt hiszik, hogy nagy spirituális fejlődésen mentek keresztül, holott valójában még csak tudatossá sem sikerült válniuk.
AZ ÉLETMÓDRÓL
Nemrég találkoztam egy kijelentéssel, amely szerint „bárki felismerheti a legfőbb igazságot”. Talán, de erre az esély nem túl nagy, ha egyszerűen csak arra várunk, hogy ez megtörténjék. Bármennyire csodálatosan és elfogadóan is hangzik ez a kijelentés, ez a vágyálom egyik formája. Minden jógatradícióban léteznek a gyakorlatok különböző szintjeihez szükséges előkészítő módszerekkel és követelményekkel kapcsolatos egyértelmű irányelvek. A jógában van egy bizonyos természetes előrehaladás, amelyhez egy lépésről lépésre végrehajtott folyamat szükséges, mint ahogyan például megtanulunk járni, mielőtt megpróbálnánk futni. A jóga a legteljesebb értelemben egy komoly, életvitelszerű tanulás, és minél haladóbb a tanuló, annál szigorúbbá válnak a követelmények.
A Patandzsali Jóga Szútrájában megfogalmazott klasszikus jóga szerint azoknak, akik bármilyen típusú jógát spirituális szinten igazából szeretnének gyakorolni, dharmikus vagy spirituális életmódot kell követniük. A klasszikus jógarendszer nyolcfokozatú létrájának első két fokán a jamákban és nijamákban felvázolt elvek szerint kell élniük. A jamák a társadalmi dharmánkkal kapcsolatos korlátok, amelyek lehetővé teszik számunkra a helyes kapcsolatot a külvilággal. Ezek az erőszakmentesség (ahimsa), az őszinteség (szatja), a szexuális energia irányítása (brahmacsarja), a nem lopás (aszteja) és a kapzsiságmentesség (aparigraha). E korlátok gyakorlása megszabadít minket a gyűlölettől, a becstelenségtől, a bujaságtól, a mohóságtól és a ragaszkodástól. (A jamák szerzetesi fogadalmak is, és szigorúbb értelemben magukban foglalják a cölibátust és a minden tulajdonról való lemondást.) A nijamák személyes dharmánkhoz, a spirituális élet alapelveihez kapcsolódnak, amelyeket be kell tartanunk mindennapi életünkben. Ezek a tisztaság (saucsa), az elégedettség (szantosa), az önfegyelem (tapasz), a spirituális tanítások tanulmányozása (szvádhjája) és az Istennek való önátadás (Ísvara-pranidhána).
Ha valóban gyakorolni akarjuk a jógát, az első lépésként a jamákkal és a nijamákkal kell foglalkoznunk.
Materialista társadalomban élünk, ahol a kultúra nem támogatja ezek gyakorlását, így valószínűtlen, hogy mindegyiket elsajátítottuk – sőt valószínűleg egyikkel sem jutottunk túl messzire. De ha valóban gyakorolni akarjuk a jógát, az első lépésként a jamákkal és a nijamákkal kell foglalkoznunk. Ha ezeket az előírásokat és korlátozásokat szem előtt tartjuk, és amennyire csak tudjuk, ezeket meg is valósítjuk életünkben, az a legbiztosabb módja annak, hogy kifejlesszük a képességet a jóga néhány magasabb gyakorlatának elvégzésére.
A KÉPESSÉG ELÉRÉSE
Az emberek sok más törekvéshez hasonlóan lelki életük kezdetén is gyakran keresztülmennek egy romantikus vagy rajongási szakaszon. Az olyan kivételes egyéneknek a történetei által inspirálva, akiknek látszólag nem volt adhikárája, azonban azonnali és drámai sikert értek el a spirituális gyakorlás kezdetekor, azt képzelhetik, hogy hamarosan nagyszerű gurukkal találkoznak, vagy hogy ők avatárok, Bodhiszattvák, vagy guruk. Magukat késznek érezhetik az azonnali megvilágosodásra, hivatottnak a világ megváltására, vagy legalább arra, hogy elősegítsék az aranykor beköszöntését. Ezek nyilvánvaló jelei annak, hogy a tanuló tévedésbe esik, és durván túlbecsüli képességeit.
Az ilyen emberek szeretik Ramana Maharisi példáját idézni, aki tizenhat éves fiúként spontán és saját maga feltette a kérdést: „Ki vagyok én?” és néhány pillanatnyi elmélkedés után az önvalóraébredés állandó állapotába került. Ez csak azért következhetett be, mert elvonva minden figyelmét testéről és elméjéről, és soha többé vissza nem nézve rájuk képes volt pszichológiai szinten meghalni. Milliók (, ha nem milliárdok) közül csak egy képes erre.
Bár kevesen vagyunk olyan nagyképűek, hogy Ramana Maharisivel hasonlítsuk össze magunkat, legtöbbünk hajlamos túlbecsülni képességeit, és azt gondolni, hogy készek vagyunk haladó gyakorlatok elvégzésére, amikor nem vagyunk. Ennek eredményeként elkezdünk egy gyakorlatot, de nem sikerül vele következetesen dolgozunk. Ezzel szemben, ha valóban kompetensek vagyunk egy konkrét gyakorlat elvégzésére, az napiszintű és élethosszig tartó törekvés marad, nem pedig a sok rövid távú kísérlet egyike.
Tehát hogyan határozzuk meg adhikáránkat? Egyik módja a nagy Szvámi Sivananda javaslatának követése, aki azt tanácsolta minden tanulónak, hogy vezessen naponta lelki naplót. Azt javasolta, hogy kövessék nyomon minden nap, mennyit meditáltak, énekeltek, imádkoztak, böjtöltek, gondoltak Istenre, és mennyi egyéb spirituális gyakorlatot végeztek ahhoz viszonyítva, hogy mennyi időt töltöttek személyes élvezetekkel vagy világi tevékenységekkel. Ez a gyakorlat segít abban, hogy őszinték legyünk azzal kapcsolatban, hogy hol tartunk valójában a gyakorlásunkban.
Nézzük meg, mit eszünk, milyen benyomásokat szerezünk a nap folyamán, és milyen típusú emberekhez kapcsolódunk! Uraljuk az érzékeinket? Mentesek vagyunk a bujaságtól, kapzsiságtól és haragtól? Mentesek vagyunk a hízelgés vagy a talpnyalás igényétől? Mennyire tiszták hétköznapi tetteink és gondolataink? Kontroláljuk-e gondolkodásunkat? Tudunk-e az éppen aktuális feladatra összpontosítani, vagy az elme arra vándorol, amerre csak akar? Könnyű megvilágosodásról beszélni, de ha megnézzük, hogyan gyakoroljuk az önfegyelmet a mindennapi életünkben, láthatjuk, hogy valójában milyen messze kell még mennünk.
Amikor bizonyos jógagyakorlatokhoz szükséges kompetenciánk megállapításáról van szó, tanárra van szükség. A tanulóktól nem várható el, hogy a tananyagot maguk dolgozzanak ki, az még kevésbé, hogy a számonkérést maguk végezzék el. Mi történik, ha egy diák új iskolába kerül? Először egy kompetenciatesztet tölt ki, hogy kiderüljön, mit sajátított már el. Mit ér egy olyan iskola, amely lehetővé teszi, hogy minden diák bármilyen órát felvegyen, ami csak tetszik neki? Hasonlóképpen, a jógagyakorlatok bárki számára rendelkezésre állnak, aki megfelelő kompetenciával rendelkezik, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki abban a helyzetben van, hogy fejlődni tudna bármelyik gyakorlattól, amire csak késztetést érez.
A CSÚCSHOZ VEZETŐ UTAK
A jógahagyományban az önvalóraébredés fokozatos és egyenes útjai egyaránt jelen vannak. Az előbbi egy sor komplex gyakorlatot és tanulmányt foglal magában, az utóbbi pedig a közvetlen vagy azonnali megvilágosodás ígéretét kínálja minden formalitás nélkül. Az egyenes utak az azonnali megvilágosodást haladó meditációs gyakorlatok által vagy egy megvilágosodott tanítóval való kapcsolatfelvételen keresztül kínálják. A tanító puszta jelenlétével közvetíti a megvilágosodást. Az egyenes utak meglehetősen izgalmasak, és a gyors megvalósítás lehetősége különösen csábító. De az egyenes spirituális utak alapos vizsgálata feltárja, hogy közvetlenül a hegy meredek oldalán futó ösvények erős adhikárát igényelnek. Ennek az útnak az előfeltételei a hatalmas megszorítások, a lemondás és az önmegtagadás.
Előkészítő gyakorlatokkal történő felkészülés nélkül a „Ki vagyok én?” kérdésre az egyetlen válasz: „Ugyanaz a régi bolond”.
Szvámi Sivananda, aki maga is az azonnali ösvény, valamint más jógaszádhanák mestere azt mondta, hogy nagyon kevés olyan lélek van, aki rendelkezik a „Ki vagyok én?” kérdés adhikárájával (Ez az, ami az egyenes út alapját képezi). Előkészítő gyakorlatokkal történő felkészülés nélkül a „Ki vagyok én?” kérdésre az egyetlen válasz: „Ugyanaz a régi bolond”.
Az Advaita Vedanta, a kettősség nélküli, egyenes jóga út követeli meg a legerősebb előfeltételeket – a szádhana csatustját, vagyis a négyszeres szádhanát. Ezek az alábbiak: az örök és a mulandó közötti különbségtétel, azaz az igazi tudás (viveka), a minden cselekedet gyümölcséről való lemondás (vairágja), a megszabadulás vágya (mumuksutva), valamint a hatszoros gyakorlat, amely az érzékszervek kontrolljából (sama), a motoros szervek kontrolljából (dama), a helytelen vagy szükségtelen cselekedetek megszüntetéséből (uparati), türelemből (titiksá), koncentrációból (samádhána) és hitből (sraddhá) tevődik össze.
Ha úgy gondoljuk, hogy készen állunk az egyenes útra, valószínűleg nem állunk készen. Ha nem gondolkodtunk el az arra valló alkalmasságunkról, akkor biztosan nem állunk készen. Azoknak, akik az ilyen egyenes utak követésére határozzák el magukat, törekedniük kell a megfelelő adhikára kialakítására, ami akár egy egész életen át eltarthat. Azoknak, akiknek az adhikárája nem rendkívüli, a fokozatos utat kell követniük a megvilágosodás felé a túl gyors próbálkozás helyett a hosszú távú képzést előtérbe helyezve.
Az egyenes utakhoz hasonlóan a kundalini jóga útja is nagyon szigorú adhikárát igényel. A kundalini-típusú gyakorlatok idő előtti elvégzése veszélyes – az idegrendszer és a finom test is károsodhat, és ez téveszmét eredményezhet, vagy felboríthatja a pránák egyensúlyát. Mindenkinek, aki ezzel az energiával akar dolgozni, először arra kell törekednie, hogy fegyelmezett életet éljen, és meg kell találja a megfelelő képzést. Ha olyanok kezdenek bele az ilyen gyakorlatokba, akiknek testükben mérgező anyagok vannak jelen, vagy érzelmileg zavartak, tapasztalhatnak némi energia ébredést, de ennek káros mellékhatásai lesznek. Vannak olyan tanárok, akik azt állítják, hogy képesek bárki kundalinijét felébreszteni, mintha az adhikára nem számítana. Ez csak annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyják a tanuló kompetenciáját, és saját magukban sincs meg az adhikára.
A TANÁROK FONTOSSÁGA
Az adhikára fejlesztésének legfontosabb és leghatékonyabb módja egy jó tanár társasága. Ebben a helyzetben a fogékony tanulók tanulási képessége automatikusan megnő, és a megszokott kapacitásukat messze meghaladó dolgokat képesek megtanulni. De bizonyos fokú adhikára kell ahhoz, hogy jó tanárt találjunk, és rossz tanárok, akik maguk nem rendelkeznek a megfelelő adhikárával, mindig léteznek. Manapság vannak olyan tanárok, akik azonnali megvilágosodást kínálnak mindenkinek, aki a közelükbe kerül. Más tanárok tömegeket tanítanak anélkül, hogy valóban figyelembe vennék az egyén szükségleteit. A népszerűvé válás érdekében egyes tanárok enyhítenek a hagyományos korlátozásokon. (Néhányan még csak nem is tudják, hogy léteznek ilyen korlátozások)
Sajnos ma Nyugaton bárki gurunak vallhatja magát, és mivel adhikárájuk ismeretlen, az emberek gyakran elhisznek olyan állításokat, amelyeknek nincs alapja – még akkor is, ha az úgynevezett tanító tudása vagy viselkedése ellentmond ezeknek az állításoknak. Még Keleten is vannak olyanok, akik azt állítják, hogy megvilágosodtak, amikor ez nincs így, különösen olyankor fordul ez elő, ha ezzel hatalmat lehet szerezni a hozzájuk érkező naiv nyugatiak felett. Nyugaton az ilyen „tanárok” olyan mesterek és hagyományok nevében is beszélhetnek, akiket valójában nem képviselnek. Valaki, aki egy kis tudást szerez egy tradícióról, magára veheti annak viselkedési formáit, elkezdheti beszélni a zsargonját, ez azonban nem több, mint a színészet. Általában több éves gyakorlásra van szükség a tanítás megkezdése előtt. Éppen ezért fontos tájékozódni arról, hogy valaki ténylegesen mennyi ideig és milyen irányítás mellett gyakorolt egy tanítást, mielőtt elfogadnánk tőle a tanítást.
A valódi kompetencia hiánya hamis tanárokhoz vagy hamis tanításokhoz vezeti a tanulókat, ezek cserébe hamis ígéreteket adnak, és a gyors vagy könnyű megvilágosodásról való képzelődést bátorítják. Ez olyan, mint a csirke és a tojás dilemmája. Nincs könnyű út a megoldáshoz, csak az éberség, az alázat és talán néhány olyan tanulási tapasztalat, amely nem feltétlenül kellemes. Miután láttunk már ilyen hamis tanítókat, kevésbé valószínű, hogy újra becsapnak bennünket!
Szerencsére vannak tanárokra vonatkozó adhikárák, ezek segíthetnek meghatározni, hogy ki a jó tanár, és mit tud egy jó tanár tanítani. A guruk adhikárája elsőként a megvilágosodás magas színvonalából áll. Az olyan gurunak, aki a megvilágosodást képes átadni, véglegesen a megvilágosodás állapotában kell időznie. Ez nem lehet csupán egy múló tapasztalat vagy az ilyen tapasztalatok megmagyarázásának puszta szóbeli készsége. Egy másik tényező a hagyományos források általi szentesítés vagy elismerés. A tanárnak a megvilágosodás egy igazi tradíciójához kell tartoznia, és azzal őszinte kapcsolatban kell lennie. Ez nem jelenti azt, hogy bárki, akit egy hagyományos rend nagyszerű szváminak ismer el, az nagyszerű guru lesz, de nagyobb hitelességet ad.
Egy igazi tanár mindenekelőtt a tanuló kompetenciáját határozza meg. Felméri, hol tart valójában a tanuló, és egyéni órák keretén belül a neki megfelelő gyakorlatokat ismerteti meg vele. Egy igazi tanító kipukkasztja nagy spiritualitás-buborékjainkat, és megmutatja nekünk, milyen kemény munkára van szükség ahhoz, hogy valóban megváltoztassuk önmagunkat. Miközben azt hittük, készen állunk az érettségire, visszaküldhet minket az általános iskolába!
AZ ADHIKÁRA FEJLESZTÉSE
Az adhikára alapja a jellem érettsége, ami alázatot és önuralmat jelent. Ha ez megvan, az adhikára tovább fejleszthető a mantra és a pránajáma gyakorlataival. A mantra segít elhárítani a tudatalatti akadályokat, a pránajáma pedig növeli a magasabb szintű gyakorlatokhoz szükséges energiánkat. Mindkettő segít kontrollálni a rakoncátlan elmét és az érzékeinket. Azonban ezeknek a módszereknek előfeltételei vannak, amelyeket szintén figyelembe kell venni. Az adhikára fejlesztésének legjobb módja, ha az idő előre haladtával kitartóan gyakorlunk függetlenül az általunk elért eredményektől (vagy éppen az eredmények hiányától), ugyanakkor olyan életmódot követünk, amely támogatja gyakorlásunkat.
Amikor módszereket próbálunk kigondolni, hogy elhihessük, a magasabb szintű jógikus gyakorlatokhoz kontroll nem szükséges, egész egyszerűen becsapjuk magunkat.
Egy másik módja annak, hogy adhikáránk szintjét a mélyebb spirituális gyakorláshoz megemeljük, ha kontrolláljuk szexuális energiánkat, lehetőleg a cölibátusban élünk. Az egyenes utak és a kundalinit követő utak különösen függnek ettől, ezt a tényt ma azonban már nagyrészt figyelmen kívül hagyják. Az, hogy esetleg nem sikerül kontrollálni szexualitásunkat, annak a jele, hogy fejlesztenünk kell adhikáránkat. Amikor módszereket próbálunk kigondolni, hogy elhihessük, a magasabb szintű jógikus gyakorlatokhoz kontroll nem szükséges, egész egyszerűen becsapjuk magunkat.
Az isteni kegyelem ugyancsak az adhikáránk szintjének emelését szolgálja. Ha az Istennek vagy az Istennőnek egy választott formáját imádjuk, az olyan, mintha egy isteni segítőnk lenne a cselekedeteink végrehajtásához. Valójában emberi állapotunkban soha nem tudjuk elérni a valódi adhikárát. Ehhez mindig isteni segítségre van szükség. Emiatt a bhakti jóga, vagyis az odaadás útja fontos az adhikára kifejlesztésében – bár ez is meghamisítható. Az őszinte odaadást nem szabad összetéveszteni a puszta érzelmi fellángolással, amely inkább öncélú, mint alázatos.
Adhikáránk reális megállapítása meglehetősen kényelmetlen lehet, de egyben világosságot is hoz. Jobb, ha egy valódi lépést teszünk előre az utunkon, legyen az bármilyen kicsi is, mint azt hinni, hogy nagy utat tettünk meg, amikor valójában az iszapban ragadtunk, vagy egyszerűen csak álmodozunk.”
(David Frawley)
